II. Helyezett Hannah C. Novellája

II. Helyezett Hannah C. Novellája: 

Szabad szavak

   

’Sok kezdet van az életben s még több végzet, ahogy a filmekben mondják. Ott egy két ember írja a történet végét, elejét, s a közepét, de itt csak te írod azt amit te életnek nevezel. De vajon egy élet elég arra hogy mindent jól és egyhangúan helyre hozz. Hogy az álmokat valóra váltsd vagy éppen elég hogy olyat mond valakinek, amit eddig még soha nem tettél elég ez így vagy kell több és több?!..’    A hercegnő szava. – E mondat hangzottak a Londoni utcákon. Miközben arcomba húztam még inkább a fekete kapucnimat. Kezeimet szorosan összefontam a mellkasom előtt, s próbáltam még inkább láthatatlannak tűnni. De valljuk be hogyan lehetnék hétköznapi mikor én vagyok az ki a Londoni korona örököse. Akire most egész Londoni árgus szemekkel néz, akinek a szava most vagy kincs vagy gyűlöletként hasít a levegőbe. Aki nem menekülhet az élete elől. De úgy akar.     
Menekülni akarok, kicsit átlagosnak tűnni de nem lehet az, én vagyok az a személy akinek most ki kell mondani azt a mire talán életében soha sem vágyott. Döntenem kell. – harsogtam fel magam. Lábaim megdermedtek. Lélegzetem lelassult szavaimat formáltam a fejembe, miközben lassan kapucnimhoz nyúltam, hogy felfedjem ki vagyok az, felfedjem a valóságot amit eddig talán csak álcaként húztam az arcom elé. Azt követtem amit a Szüleim akart. Azt a címet fogtam a kezembe amit ők adtak oda nekem. S azt a szavakat használtam amik ők írtak nekem. De ebből elég volt, kitörök, és én döntök. Ahogy a jég tetején úttat tört magának a egy hajú úgy török magamnak én is úttat.
- A hercegnő szava dönt!- kiáltotta valaki mellettem.    
- A hercegnő hazudik nekünk. – Egy másik személy kiáltott fel a másik oldalamon. Fejemet kapkodtam ide s oda, nem akartam hinni hogy valaki gyűlöl.   
Hazugság volt. Minden. Igazuk volt és egyben nem is. Az én szavam dönt ez igaz, és én hazudtam az is igaz. Becsaptam őket. Kezeim megakadtak a levegőben s csak lebegtek magam mellett.
- Hol az igazság? – szóltam fel halkan épp hogy csak suttogtam.    
- Ahol az álmok. – Egy férfi hang csillant fel mellettem. Valaki még is meghallotta. Ijedten kaptam fel a fejemet. A férfi egy fejjel magasabb volt nálam. Éjfekete hajába a szél épp hogy csak belecsapott, barna szemem olyan édesen néztek  rám mint ha egy bögre barna csokoládéba néznék, édes mosolya ott csillant az arcán, kreol bőre olyan volt mintha csak most jött volna vissza egy meleg napsütötte helyről. – Hercegnő?!- Hangja hangosnak tűnt, ijedten tapasztottam kezeimet a szájára.
- Kérek ne. – súgtam s közelebb csúsztam hozzá. – Nem jöhetnek rá hogy én vagyok az. – motyogtam halkan miközben kezeimet lefejtettem szájáról, s zavarosan léptem egyet hátra. – Nekem elkell innen tűnnöm. – ráztam meg a fejemet.    
Ekkor két kéz került a szemem elé, csodálkozva emeltem fel a tekintetemet s szembe találtam magam a férfi arcával, aki halvány mosollyal meredt rám. – Fogja meg a kezem. – mondta halkan. Gondolkodás nélkül helyeztem az enyémet az övébe. Ahogy kezünk összeforrt, a férfi lábai elindultak, s én követve őt szaladtam végig a Londoni utcákon. Még nem egy tágas házba nem értünk. – A nevem Zayn Malik és kérem ne gondoljon, hogy elárulom önt. – Engedte el a kezemet, miközben mélyen a szembe nézet.    
- Köszönöm,- leheltem alig halhatóan – de kérlek tegezz hiszen veled egy korú lány vagyok én is csak kicsit máshogy élek mint, te. – Szemeibe meredtem. Vajon mennyire lehet olvasni az Ő szemeiből? – kérdeztem magamtól. – Liliana. – nyújtottam felé a kezemet, s még ő kedvesen újra beleejtette nagy meleg kezeit az enyémbe. – Hol vagyok? – kérdeztem, miközben körbe szemléltem a tágas lakásban. Minden olyan szép volt és modern. Nem éppen olyan mint a Kastélyban, ott csak a régi kor a dicső múlt mutatkozott.    
- A házunkba.    
- Többen laktok itt? – csodálkozva néztem vissza Zayn-re, aki csak zsebre dugott kézzel bólintott egyet.
- Mi vagyunk úgy mond London új csillagai az One Direction. – lépet mellém ahogy én beljebb hatoltam a lakásba s kíváncsian szemléltem a tágas teret. – Nem hallottál még rólunk? – keze az enyémhez simult amitől kicsit megijedve de még is bizseregve mosolyodtam el.    
- Tudod aki a Királyi családba születik nem éppen olyan mintha egy normális családi életet élne. Nem. Nem igazán tudom kik vagytok. Nekem az életem minden napja azzal megy el hogy megtanulom azokat amik majd egyszer az én irányítása alá kerülnek.    
- Nehéz életed lehet. – sóhajtott fel mellettem.   
- Az. – Röviden válaszoltam.    
Képes lettem volna órákig itt sétálni csak azért hogy kicsit átlagosnak érezzem magamat, de nem tehetem haza kell mennem, és a nép elé állnom. De nem akarom. Én nem vagyok ennyire merész. Én nekem ez nem fog menni.    
Mély sóhaj tört fel a torkomból, mikor a nagy bejárati ajtó előtt álltam.    
- Nem tudom mit mondhatnék, megmentettél a lebukás elől, ezért örökre hálás leszek neked. – mondtam, s közelebb lépve karjaim közé zártam a Zayn-t. – Örökre. – mosolyogva váltam el tőle, s léptem ki az ajtón. Nem vártam választ. Fejemre húztam a kapucnit.        

~*~*~*~   
   
   

Bársony fedte a testemet. Ruhám színe hasonlított egy szép barack színéhez. Testemre simulva fedte el a bőrömet, apró fodrok s apró csipkék díszítették. Még arcomon egy halvány de még is nőies smink hevert. Kezeimre egy – egy kövekkel díszített méreg drága karkötött húztam még fejemen ott hevert a korona. - Ez vagyok én. A hercegnő. – Végig nézve magamon a nagy egy alakos tükörben rájöttem hogy mióta találkoztam Zayn-nal, mióta láttam azt ahol élt még jobban átlagos akarok lenni. Napokat és órákat töltöttem el vele, azóta a nap óta, megismertem kívülről s belülről, s úgy érzem többet találtam benne mint akartam. De nem lehet az enyém, csak messziről mosolyoghatok rá, még belül szenvedve őrlődök.    
- Kisasszony készen van? – lépet be felemelt fejjel a szobába James az inas.    
- Igen,- válaszoltam majd nagy léptekkel s felemelt fejjel büszkén indultam el kifelé. Cipőm hangos dobogásként vízhangzott a folyosón. A falakon a család tagjai festményekként vissza tekintve néznek le rám.    
- Eresszen el!- Egy ismerős férfi hang kiáltott a csendbe. – Liliana. – Majd Zayn alakja jelent meg előttem, ruhája félig lerántva róla amit a két őr tehetett meg, még haja kicsit zihálva és kócosan hevert a fején. – Beszélnem kell veled. – Kezei közé zárta az enyémet ahogy oda ért elém. Én csak értetlenül meredtem rá.   
- Zayn mit keresel itt? – kérdeztem rekedten ahogy megtaláltam a hangomat. – Nem lenne szabad itt lenned, ha a Szüleim észre veszik hogy bejutották, akkor nagy baj lesz. – hadartam, aggódva.
- Nem érdekelnek a szüleid. – vágta rá azonnal, még mindig zihálva. – Engem csak te érdekelsz. – nézet mélyen a szembe, miközben kezeit az arcomra simította. – Már oly régóta elakarom neked mondani…- súgta döcögősen. -….nem tudom mikor azt se tudom hogy hogyan de beléd szerettem, azok az órák és napok mikor egyszerűen csak beszélgettünk akkor úgy éreztem hogy megtaláltam azt a személyt akit eddig kerestem, a másik felemet. – Nem hittem a fülemnek amiket hallottam pont azok a szavakat voltak amiket én akartam neki mondani, csak nem tehetem meg. Hosszú percekig csak néztem Őt, nem tudtam mit mondja. Hazudnom kellet volna. De a szívem nem engedte, képtelen voltam, a szemébe mondani hogy én nem érzem iránta ugyan ezeket.
- Kisasszony!- Egy mély dörmögős hang.    
- Sajnálom mennem kell. – téptem ki a kezeimet az övéből, s vissza se nézve rohantam végig a folyosón. Féltem hogy a könnycseppek kicsordulnak az szemből.    
- Ön jön. – Mondta Tom az alelnök. Én csak bólintottam egyet, s összeszedtem magamat, nem akartam Zayn-re gondolni de képtelen voltam. Fellépve a színpadra, úgy éreztem hogy megállt az élet s vele együtt a szívem is. A pulpitus elé léptem, s megigazítottam a mikrofont, majd csak végig meredtem a tömegen. Szemem megakadt a lehajtott fejjel zsebre dugott kézzel haladó személyen. Nem tehetem még jobban tönkre az életemet. Elveszítem ha újra csak a hazugságok, és a szabályok mögé bújok. Én harcolok, és én nyerek, itt én irányitok, nem mások.    
- Azt hiszitek azért mert Hercegnő vagyok és azért mert szabályok között élek, én hazudok. – kezdtem bele a mondatomban, miközben egész végig csak a Őt néztem. Hangomra teste megdermedt a tömegbe s lassan fordította felém az arcát. – Akik azt mondták hogy a Hercegnő hazudik nekünk, azoknak igazuk volt. – meredtem néztem a szemébe nem akartam elszakadni tőle. A hátam mögött Szüleim morgását hallottam, de a szavakat nem értelmeztem. – Szabályokat követtem, és a szabályok előírták mit mondhatok tehetek, de többé már nem élek ezzel a joggal, a királyság az én kezembe került, és én magamban döntök. – kihúzva magamat nyeltem nagyot és egy percre lehunytam a szemet. – Túl sok mindent vesztettem az életemben hogy újra csak másokra hallgassak, hogy úgy viselkedjek ahogy ők mondják. Azzal hogy kiálltam ide és nektek elmondom ezt talán vermet ástam magamnak, de nem érdekel. Én úgy akarok uralkodni hogy segítek nektek, és nem elveszek tőletek dolgokat. Azzal hogy én boldogtalan vagyok azt várják el hogy ti is az legyetek. De én nem akarok boldogtalan lenni, nekem kell a boldogság, a szerelem, s a másik énem. – mondtam, ahogy Zayn szemébe néztem, a csillogás ott volt azokba a barna szemekbe. – A szerelem, amit meg találtam, titokban. – halványan mosolyogtam. – Elég volt csak az hogy órákat beszélgessek vele, és mára már úgy érzem ő az a személy akit a másik énemnek tekintek, aki nélkül talán ez az életem nem is lenne annyira jó. Kellesz nekem. – mondtam, majd gondolkodás nélkül léptem ki a pulpitus mögül, s szökkentem le a színpadról apró nehézségek árán. A tömeg mintha tudná hogy kihez készülők. Az emberek szétváltak előttem s így üres úttat hagytak nekem és neki. Lábaim rohamosan futottak felé, még kezeimmel megfogtam a ruhám alját. – Kellesz nekem. – mondtam még egyszer mikor már csak két apró milliméter volt köztem és közte.    
- Szeretlek, Liliana. – súgta Zayn majd kezeivel a derekam után nyúlt, közel húzott magához s ajkait az enyémre tapaszozta. Akkor abban a percben éreztem úgy hogy a szavaim most nyerték el a Szabadságot, azt amire már régóta vágyok.    
- Szabad szavak vezettek el hozzád. – motyogtam ahogy ajkaink akár csak két percre is de elálltak egymástól, majd újra vad és mámorító csókba csaptak….