Bocsánat
Vajon a szeretet képes legyőzni a büszkeséget? Azt hiszem igen.
Nem akartam túlöltözni. Vagy mégis? Nem tudtam. Nem voltam biztos önmagamban sem. Kezem összevissza turkált a szekrényemben. Meg sem néztem, felvettem az első ruhát ami a kezem ügyébe akadt. A kezeim gépiesen mozogtak. A tükörbe néztem. Túlöltöztem, pontosan ez volt az érzésem. De végül is kit érdekel? Felvettem a fekete magassarkúm és a kabátom majd kiléptem az éjszakába.
Kicsin táskám a kezeimben szorongatva intettem le egy taxist. Beszálltam, elmondtam a címet majd a város fényeit néztem. Más városokban éjszaka egy lelket sem lehetne találni az utcán, itt Londonban éjszaka szinte nagyobb volt a nyüzsgés mint nappal. Főleg ilyenkor nyáron. Megérkeztünk fizettem és besétáltam az épületbe. Senkivel nem törődtem. Sem az emberekkel, a tömeggel, az újságírókkal. Semmivel. Az egyik ajtónál megállított egy őr. Odanyújtottam neki a jegyem, majd beengedett. Pár perc és kezdődik. Áttolakodtam az embereken. Nem figyeltem a mérges kiáltásokra a hátam mögött, teljesen az első sorig mentem.
Még pár másodperc.. És itt is vannak.
Nem hittem hogy valaha még érezni fogok, de akkor összefacsarodott a szívem. Az öt fiú akiket valamikor nem is olyan régen jól ismertem ott álltak a színpadon és énekeltek. A tömeg tombolt, de én meg sem mozdultam, kábultam bámultam fel egyikükre. Hirtelen nem is tudtam mit keresek ott. És akkor..
És akkor Zayn lepillantott. Pontosan rám. Pár pillanatig elfelejtett énekelni a döbbenettől, majd rájött, hogy hol is van és tovább énekelt. Már nem volt olyan felszabadult. Sokszor felém pillantott. Valószínűleg érdekes látvány lehettem. Mindenki ugrált, tombolt, énekelt én meg csak álltam ott és bámultam Őt.
Abban a több mint egy órában nem létezett számomra a világ. Csak Ő. Néha mikor Zayn énekelt a hangja elért a tudatomig. És olyankor a fájdalom újból és újból gyomorszájon vágott. Ez a hang nem fog többet engem ébreszteni. Soha.
Egy idő tán ráeszméltem, hogy vége a koncertnek. A terem kezdett kiürülni, én pedig elkezdtem futni. Folyosókon futottam végig.
Az egyik folyosó végén megpillantottam öt asztalt. Vége. Vége az autogramm osztásnak is. Hirtelen megláttam a fehér ingjét. Nem tudtam gondolkodni. Utánafutottam volna de egy őr állta az utamat.
- Zayn - kiáltottam.
Megfordult. Rám emelte gyönyörű szemeit.
Könnyeimet már nem tudtam visszatartani. Hirtelen megragadta a kezem és maga után húzott. Bíztam benne. Pedig igazán nem tudom, hogy lehettem képes rá azok után. Betuszkolt egy kocsiba majd utána ő is beült mellém. Szembefordult velem és félresimított egy hajtincset. Letörölte könnyeim de láttam, hogy az ő szeme is megnedvesett kissé, bár ezt később hevesen tagadta.
- Sajnálom - nyögte ki végül.
- Ennyi? Talán többet is megérdemelnék.
Elmosolyodott.
- Ugyanolyan szörnyű maradtál. Hibáztam. Nem kellet volna veszekednem. Nem kellett volna olyan dolgokat a fejedhez vágnom, hogy te nem vagy híres és ezt te nem értheted. Tudom, hogy értetted. Tudtad, hogy nem könnyű, hogy kevés nyugodt percem volt, vagy hogy felismertek az utcán, hogy rajongók hada támadott le állandóan. Mikor veled voltam nem voltam biztos önmagamban. Ilyet azelőtt soha nem éreztem. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagy rám olyan nagy hatással. De mikor azzal a másik lánnyal voltam csak te jártál az eszembe. Nem történt köztünk semmi. Nem voltam rá képes. Azt hiszem, túl büszke voltam, hogy beismerjem ország-világ előtt, hogy szeretlek.
Könnyeim fátyolán keresztül meglepődve pillantottam rá.
- Igen. Szeretlek. És sajnálom, hogy ezt soha nem említettem. Jobbat érdemelsz.
- Persze. - bólintottam - és az nem érdekel, hogy én mit akarok?
- Dehogynem. Amióta átlépted a házam küszöbét önmagam árnyéka voltam. És csak az érdeket vajon te mit csinálsz? Vajon mit akarsz most?
- Egyszerű. - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében - Csak téged.
Rettent közel hajolt hozzám és belesuttogta a fülembe:
- Csak ennyit?
Felnevettem. Ez volt ez első őszinte érzelmem hosszú idő óta.
Attól a pillanattól fogva, hogy ajkaink összeértek nem tudtam gondolkodni. A világon csak ő létezett és én.
Mikor karjaiban becipelt a házban a többiek tapsolva köszöntöttek. Megöleltem Louit aki közben a fülembe súgta:
- Hiányoztál nekünk. De én tudtam, hogy visszajössz. Nem bírtam nélkülem, mi? - kacsintott rám. Újra otthon éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése